Ez a lírai film szavakba nehezen önthető, oly mély, lélekelemző és minden felnőttet lelkiismeret-vizsgálatra hív. A Varjak olyan kicsit, mint a Kaspar Hauser-történet. Hogy csak úgy beleszületünk a világba és magunkra hagynak bennünket. Egyedül. Ösztöneinkkel, vágyainkkal, álmainkkal. A film a magára maradottság, az elhagyatottság filmje. Mégis, mikor nézzük a filmkockákat, s látjuk, hogy egy kilencéves kislány elindul szeretettel a szívében, Krakkó utcáin, bolyong, keres valakit, aki a társa lehetne, ugyan érezzük egyedüllétét, mégis örömmel követjük, vele sétálunk és fogjuk a kezét. Édesapja nincs, édesanyja nem ér rá, a nincs idő állapotában rohan előre. S egyszer csak, mint a mesében, a kislány egy ódon udvaron, egy ablaküvegen át megpillant egy kétéves kisbabát. Természetes egyszerűséggel ölbe veszi, s a kislány "édesanyja" lesz. Hacsak egy napra is. A mai világ már csak ilyen. A szerepek felcserélődnek, s a szülők helyére is a gyerekek lépnek. Kicsit túl korán.
